Amikor a tükörben nem ismerünk magunkra – Interjú Mészáros-Budahegyi Hajnalkával

Alacsony termetű vagyok, és viszonylag hamar meglátszanak rajtam a kilók, ha egy kicsit is elengedem magam. Korábban ez nem jelentett különösebb gondot, mert a mozgás mindig is az életem része volt, és az étkezésemre is figyeltem. A terhességek időszaka ebből a szempontból is különleges kihívást hozott. Hosszú hónapokon át küzdöttem rosszullétekkel, így nem volt kérdés, hogy az egészséges táplálkozás és a mozgás háttérbe szorul. Sokszor már annak is örültem, ha egyáltalán bármit meg tudtam enni. Talán ennek köszönhető, hogy nem híztam sokat egyik várandósságom alatt sem. Mindkét gyermekemet szoptattam, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy meg tudjam tartani a súlyomat. A testem azonban más módon is megérezte ezt az időszakot. A fogaim, minden odafigyelésem ellenére, nagyon megsínylették a terhességeket. Mindkét szülés után hosszabb fogászati kezelésekre volt szükségem. Striák is jelentek meg rajtam, és a bőröm rugalmassága is megváltozott. Ezek a külső változások először nem zavartak különösebben, de úgy egy-másfél évvel a szülések után kezdtem el igazán érezni, hogy nem vagyok már annyira jól a testemben, mint korábban. Nem akartam ebben az állapotban maradni, így tudatosan elkezdtem foglalkozni magammal, kívül és belül is. Az önismereti munkának, a testi-lelki odafigyelésnek hála ma már el tudom mondani, hogy jóban vagyok a testemmel. Ez korábban, a gyerekeim születése előtt, nem volt téma, természetesnek vettem, hogy „működik” a testem.

Természetesen most is vannak hullámvölgyek, de összességében elégedett vagyok és ez a fajta elégedettség most már mélyebbről jön, mint valaha.

A terhességet sokáig egyfajta idealizált kép kísérte bennem: azt képzeltem, hogy csinos kismamaruhákban járok majd, kisimult arccal és ragyogva. A valóság azonban egészen másként alakult. Mivel szinte végig rosszul voltam, a „csinos megjelenés” helyett a kényelem lett a legfontosabb szempont az öltözködésemben. A szülés után pedig minden a szoptatás köré rendeződött, az öltözködés szempontjából is. A ruháimat úgy választottam meg, hogy azokban könnyen és praktikusan tudjak etetni. Korábban ez teljesen elképzelhetetlen lett volna számomra: mindig adtam a külsőmre, smink nélkül a sarki boltba sem léptem ki. Ebben az időszakban azonban a prioritások teljesen átrendeződtek. Tudom, hogy sok nőnek örömet okoz, ha ebben az érzékeny időszakban is miniszoknyát vesz fel és sminkel és ezt teljes szívvel támogatom is. Mert ha ez valódi örömöt ad, akkor érdemes megélni. Számomra viszont ez nem volt örömforrás. Inkább nyomásként, plusz teherként éltem meg a készülődést, és egyszer csak elkezdtem elengedni a régi szokásokat. Lassan lecseréltem a ruhatáramat, és elfogadtam, hogy a vasalt haj helyett a természetes hullámaimmal is lehet szépnek lenni. Ma már sminkelek, ha kedvem van, de nem érzem szükségét minden egyes nap. Ez persze így visszatekintve egyszerűen hangzik, de az út egyáltalán nem volt könnyű. Voltak benne önostorozó gondolatok, belső feszültségek és igen, volt benne gyász is.

El kellett gyászolnom a régi testemet, a régi önmagamat. És időbe telt, mire megtanultam örömmel fogadni az új énemet azt, aki most vagyok.

Be kell vallanom, egy ideig elég mélyre süllyedtem önmagamban. Volt egy szakasz, amikor csak sajnáltam magam; amiatt, hogy elmúlt a fiatalságom, hogy megváltozott a testem, és nem ismertem rá arra a nőre, akit a tükörben láttam. Ma már mosolygok ezen az időszakon, de akkor nagyon is valós volt a fájdalom. Aztán, ahogy az lenni szokott, egyszer csak eljött egy pont, ahol azt éreztem: elég. Nem akarok ebben az állapotban maradni. Elkezdtem mélyebbre nézni: mi van valójában ezek mögött az érzések mögött? Mi az, amit valójában gyászolok, és hogyan tudnám újra jól érezni magam ebben az ismerős, mégis sok szempontból új testben? Ekkor léptem egy nagyot. Megkértem egy közeli barátnőmet, aki hobbiból fotóz, hogy készítsen rólam egy fotósorozatot. Béreltem egy stúdiót, hívtam fodrászt és sminkest, és belevágtunk. Rég nem éreztem magam annyira felszabadultnak és önazonosnak, mint azon a napon.

Elkezdtem egy szétnyílt hasizom regeneráló tornát, stílustanácsadók anyagait néztem, hogy felfedezzem, milyen fazonok és színek támogatják most a megváltozott testemet. És ami talán a legfontosabb: megtanultam figyelni a testem jelzéseire. Kiváló önismereti gyakorlatok léteznek erre, én magam is több tartalmat készítettem ezekről, saját tapasztalataim alapján. Mert ez az út nem csak a fizikai változásokról szólt, hanem egy mélyebb kapcsolódásról: arról, hogy már nem irányítani akarom a testemet, hanem együttműködni vele.

Az anyává válás és ez az önismereti út az önbizalmamat és az önértékelésemet is mélyen átalakította pozitív irányba. Ma sokkal erősebben kapcsolódom önmagamhoz, mint a gyerekek előtti életszakaszomban. A testtudatom is fejlődött: figyelmesebb, elfogadóbb és együttérzőbb vagyok magammal. Ez a tudatosság az öltözködésemben is megjelent. Korábban simán végigkínlódtam egy napot egy kényelmetlen ruhában, csak mert csinosnak akartam tűnni.

Ma már kizárt, hogy ilyet tegyek magammal.

Megtanultam, hogy a stílus nem a kényelem rovására történik – lehetek csinos, vonzó és önazonos akkor is, ha közben jól érzem magam a bőrömben és a ruhámban. Ez az újfajta önbizalom már nem külső elvárásokra épül, hanem belülről fakad.

A nőiség, a nőiesség kérdése számomra mindig is különösen izgalmas téma volt. Sokáig egy idealizált kép élt bennem arról, milyen is „igazi nőnek” lenni, pont úgy, ahogyan az anyaságról is hasonló illúzióim voltak. Ma már egészen másként viszonyulok a női létemhez. Tudatosabban, sokkal elfogadóbban. És érdekes módon ezt az átalakulást nem az anyaság hozta el, hanem a belső munka, az önmagammal való őszinte kapcsolódás. Sokszor eszembe jut, hogy bárcsak korábban elindultam volna ezen az úton. De tudom: minden akkor jött, amikor készen álltam rá. A környezetünk, és mi magunk is, folyamatosan változunk.

Ezért a nőiségünk sem egy állandó, mozdulatlan dolog, hanem egy élő, alakuló folyamat.

Az a nő is én vagyok, aki voltam az anyaság előtt, csak most már egy új, továbbfejlesztett változatban. Egy olyan én, aki mélyebben ért, tudatosabban él, és bátrabban vállalja önmagát, mint valaha.

Őszintén szólva, sosem követtem szigorúan a divatot. Mindig is inkább az vezérelt, hogy olyan darabokat válasszak, amik jól állnak. Ami az anyaságommal együtt változott, vagy talán a korral jött volna egyébként is, ki tudja, az az, hogy ma már más fazonokban érzem jól magam. A testhez simuló ruhák például már nem minden helyzetben előnyösek számomra, és ez rendben van így. A kényelem pedig egyre fontosabbá vált. Korábban ez szinte nem is volt szempont, most viszont alapvetés: nem akarok egész nap feszengeni egy ruhában csak azért, mert „jól néz ki”.

Megtanultam, hogy lehetek egyszerre csinos és komfortosan önmagam. És ez egy egészen újfajta szabadságérzetet adott.

Többnyire a kedvem és a hangulatom szerint öltözöm, természetesen az alkalomhoz illően, és ez sokkal inkább tükrözi azt, ahol most tartok.

Számomra a stílus nem csupán arról szól, hogy mit viselek, hanem arról is, hogy mennyire tükrözi a külsőm azt, aki belül vagyok. A ruháim, a megjelenésem, a viselkedésem mind-mind egyfajta kifejezőeszközei annak, amit magamról gondolok, ahogyan érzem magam a világban.

Nem volt egyetlen nagy, sorsfordító élményem az öltözködésem alakulásával kapcsolatban, inkább sok apró, egymásra épülő tapasztalat. Amikor elkezdtem kísérletezni új fazonokkal és színekkel, sokszor mellényúltam. Volt, hogy valami nem állt jól, elállt itt-ott, vagy egyszerűen csak nem éreztem magam jól benne. Ezek a ballépések eleinte zavartak, frusztráltak is, de ma már úgy látom, ez is része volt a tanulási folyamatnak. Ahogy telt az idő, és egyre jobban mertem hallgatni magamra, lassan rátaláltam azokra a ruhákra, amikben jól érzem magam. És ez felszabadító érzés volt.